Olvasóterem

 Versek

 Rövid történetek

Idézetgyűjtemény

Könyvek

 Megható történetek

 Olvasóterem

...Ezek után láttam,

hogy íme, nyitva van egy ajtó a mennyben,

és az előbbi hang, amelyet olyannak hallottam, mint egy

trombitáét, beszél velem, és így szól: Jöjj fel ide,

és megmutatom neked azokat, amiknek meg kell

történniük. Azonnal elragadtattam lélekben, és íme,

egy trónus állt a mennyben... és a trónus körül

szivárvány volt, amely pedig a smaragdhoz látszott

hasonlónak. A trónus körül láttam huszonnégy trónt,

és a trónusokon huszonnégy vént, amint ott ültek fehér

ruhába öltözve... És láttam új eget és új földet, mert

az első ég és az első föld elmúlt...

JELENÉSEK KÖNYVE

 

Elképzelni az utat

Kiléptem a sziklapárkány peremére, és észak felé fordulva néztem az alanti tájat.

Ameddig szemem ellátott, az Appalache-hegység egyik döbbenetesen szép völgye

terült el; talán tíz kilométer hosszú, nyolc kilométer széles lehetett. Kanyargós folyó

futott a völgy hosszában, tágas mezők és sűrű, színpompás erdők között - az öreg

erdők hatalmas fái sok emelet magasságba nyúltak.

A kezemben tartott kezdetleges térképre pillantottam. A völgy minden részlete

pontosan egybevágott: a meredek gerinc, amelyen álltam, a lefelé vezető út, a táj, a

folyó, a túlnan hullámzó hegylánc. Ez az a hely, amelyet Charlene az irodájában talált

noteszlapra rajzolt. Vajon miért? És vajon miért tűnt el?

Már több mint egy hónap telt el azóta, hogy Charlene jelentkezett kollégáinál a

kutatóintézetben. A szobatársának, Frank Simsnek jutott végül eszébe, hogy felhívjon

engem, de addigra már komolyan aggódott Charlene-ért.

- Gyakran indult el a saját feje után - magyarázta Sims -, de ilyen hosszú időre még

sohasem tűnt el, és pláne nem olyankor, amikor régi ügyfelekkel kellett volna

találkoznia, a megbeszélés időpontja már ki is volt tűzve. Itt valami nincs rendben.

- Hogy jutott eszébe, hogy engem hívjon? - kérdeztem.

Válaszként elmesélte, hogy Charlene szobájában megtalálta egy hónapokkal azelőtt

írott levelemet, amelyben perui élményeimet meséltem el. A levélhez tűzve egy

cédulán megtalálta a nevemet és a telefonszámomat.

- Mindenkit felhívok, akiről tudom, hogy kapcsolatban állt Charlene-nal - tette

hozzá. - Eddig senki sem tudott semmit. A levélből az derül ki, hogy maga barátja

Charlene-nak. Reméltem, hogy tud valamit róla.

- Sajnálom - feleltem -, négy hónapja nem is hallottam róla.

Ahogy kiejtettem e szavakat, alig tudtam elhinni, hogy ennyi idő eltelt. Nem sokkal

a levelem vétele után Charlene felhívott, és hosszú üzenetet hagyott a rögzítőmön;

elmondta, milyen izgalmasnak találta a Felismeréseket, és hozzátette: azt tapasztalja,

hogy a bennük foglalt tudás rendkívüli gyorsasággal terjed. Emlékszem, többször is

meghallgattam Charlene üzenetét, de folyton halogattam, hogy visszahívjam -

mindig azt mondtam magamnak, hogy majd holnap vagy holnapután, amikor majd

elérkezettnek látom az időt. Tudtam: ha felhívom, a Kéziratról kell beszélnem, és úgy

éreztem, azzal kapcsolatban még gondolkodnivalóm van; emésztenem kell a

történteket.

Az igazat megvallva a prófécia egyes részeit még mindig nem értettem eléggé.

Természetesen fenntartottam önmagamban a belső energiával való kapcsolatteremtés

képességét; ez segített megőrizni egyensúlyomat, lévén, hogy Marjorie-val minden

kapcsolatom megszakadt, és így sokat voltam egyedül. Minden eddiginél tisztábban

érzékeltem intuitív gondolataimat, álmaimat, egyes helyiségek vagy tájak

ragyogását. Rosszul viseltem viszont, hogy megritkultak körülöttem a véletlenek.

Például feltöltöttem magam energiával, hogy legfontosabb életkérdésemre választ

keressek, és általában nagyon tiszta, egyértelmű megérzésem támadt azzal

kapcsolatban, hogy mit tegyek vagy merre keressem a választ - csakhogy ha így

cselekedtem, utána nagyon sokszor semmi fontos nem történt. Nem kaptam

üzenetet, nem volt véletlen esemény.

Ez különösen olyan esetekben volt igaz, amikor az intuíció azt sugallta, hogy

keressek fel valakit, aki valamilyen csekély mértékben közel áll hozzám: például egy

régi ismerőst vagy egy olyan embert, akivel rendszeresen együtt dolgoztam. Olykor

megesett, hogy fölfedeztük: érdeklődési körünk bizonyos pontokon egybeesik, de

éppoly gyakran az történt, hogy hiába próbáltam energiát küldeni az illetőnek, teljes

elutasításra találtam, vagy ami még rosszabb, felcsapott az izgalom, az érdeklődés,

de egyszersmind el is szabadult, és végül váratlan érzelmek, sértődések

zűrzavarában elenyészett.

Az efféle kudarcok nem keserítettek el, de ráébredtem, hogy valami még hiányzik,

ha valóban hosszú távon a Felismerések szellemében akarok élni. Peruban a lendület

hajtott előre, gyakran a kétségbeesés szülte vakhit sarkallt bizonyos önkéntelen

cselekedetekre. Amikor azonban hazaérkeztem, és visszacsöppentem megszokott

környezetembe, ahol rengetegen bevallottan szkeptikusok voltak, kezdtem

elveszíteni a reményt vagy a szilárd hitet, hogy megérzéseim valóban vezetnek

valamerre. Úgy láttam, hogy a tudás valamely lényeges mozzanatáról

megfeledkeztem... vagy még föl sem fedeztem.

- Nem is tudom, most kihez forduljak - mondta Charlene munkatársa. - Azt hiszem,

Charlene-nak él egy nővére valahol New Yorkban. Maga nem tudná fölvenni vele a

kapcsolatot? Vagy valakivel, aki esetleg tudhatja, hová lett?

- Sajnos nem - feleltem. - Charlene meg én régen voltunk barátok, és csak a

közelmúltban találkoztunk ismét. Sem a rokonait, sem a mostani barátait nem

ismerem.

- Hát akkor azt hiszem, bejelentem az eltűnését a rendőrségen, hacsak magának

nincs jobb ötlete.

- Nem, szerintem is az a leghelyesebb. Talált még valamit, ami útbaigazíthat?

- Csak egy vázlatot, az is lehet, hogy valami térképrészlet. Nehéz megállapítani.

Később faxon átküldte a Charlene szobájában talált feljegyzéseket, köztük azt a

bizonyos ákombákomot, amelyen kusza vonalak és számok, a szélén érthetetlen jelek

álltak. Dolgozószobámban összehasonlítottam a rajzot a déli országrész térképével,

és gyanítottam, hogy sikerült azonosítanom a keresett helyet. Később Charlene képe

bukkant fel nagyon elevenen a tudatomban: ugyanaz a kép, amelyet Peruban láttam,

amikor először hallottam a Tizedik Felismerésről. Vajon az eltűnése összefügg a

Kézirattal?

Arcomat szellő simította meg, ahogy a tájat fürkésztem. Bal kéz felől, a völgy

nyugati szélén háztetők sorát pillantottam meg. Ez csak a Charlene vázlatán jelzett

város lehet. A papírt mellényzsebembe dugva visszamentem az útra, és beszálltam a

terepjáróba.

*

Maga a város aprócska volt - az első és egyetlen közlekedési lámpa melletti táblán

az állt, hogy kétezres a lélekszáma. Az üzletek legtöbbje a folyó partján haladó

utcában sorakozott. A lámpás kereszteződésen áthajtva fölfedeztem egy motelt a

Nemzeti Parkerdő bejárata mellett; bekanyarodtam a szomszédos vendéglő

parkolójába. Velem egy időben többen érkeztek a vendéglőbe, köztük egy sötét

arcbőrű, szénfekete hajú, magas férfi, aki terjedelmes hátizsákot cipelt. Rám nézett;

egy pillanatra találkozott a tekintetünk.

Kiszálltam, bezártam az autót, aztán egy megérzést követve nem a motelbe

jelentkeztem be előbb, hanem a vendéglőbe mentem. Odabent sok üres asztalt

találtam - csak néhány kiránduló időzött a bárnál, meg persze azok, akik közvetlenül

előttem jöttek. A legtöbben ügyet sem vetettek rám, de ahogy tovább nézelődtem,

tekintetem ismét összeakadt az imént látott magas férfi pillantásával; ő a terem hátsó

sarka felé tartott. Halványan elmosolyodott, egy másodpercig összenéztünk, aztán

kiment a hátsó kijáraton.

Utánamentem. Az ajtótól öt-hat méterre állt, és zsákja fölé hajolva keresett benne

valamit. Farmernadrág, westerning és csizma volt rajta, körülbelül ötvenéves lehetett.

Háta mögött a késő délutáni nap hosszú árnyékokat vetett a magas fákra és a fűre;

ötvenméternyire tőlünk futott a folyó, itt kezdte meg a völgyet átszelő útját.

Az idegen kissé kényszeredetten elmosolyodott, és felnézett rám.

- Szintén zarándok? - kérdezte.

- Egy barátnőmet keresem - mondtam. - Az a megérzésem támadt, hogy maga talán

tud segíteni.

Bólintott, és nagyon alaposan megnézte testem körvonalait. Aztán közelebb lépett és

bemutatkozott. Indián nevet mondott: David Magányos Sas; egyben mindjárt el is

magyarázta, mintha erről okvetlenül tudnom kellene, hogy a völgy őslakóinak

egyenes leszármazottja. Ekkor vettem észre arcán a vékony forradást, amely a bal

szemöldökétől egészen az álláig húzódott, alig hajszálnyival kerülve el a szemét.

- Inna egy kávét? - kérdezte. - Az itteni kocsmában remek az ásványvíz, de a

kávéjuk, az gyalázatos. - Fejével egy folyóparti tisztás felé intett, amelyen három

magas nyárfa között egy apró sátor állt. Emberek tucatjai járkáltak arrafelé,

többségük a folyócskán átívelő hídra vezető ösvényen, amely a Nemzeti Parkerdőbe

vezetett. Mindenből biztonság sugárzott.

- Hogyne - feleltem. - Az bizony jólesne.

Táborhelyén begyújtotta a kis gázfőzőt, vízzel töltött meg egy edényt, és föltette

forrni.

- Hogy hívják a barátnőjét? - kérdezte aztán.

- Charlene Billings.

Megállt a mozdulata, rám emelte tekintetét, és ahogy néztük egymást, fölmerült

bennem egy kép: őt láttam, de egy másik korban. Fiatalabb volt, mint most,

szarvasbőr ruhát viselt, és egy hatalmas tűz előtt ült. Arcát harci festék sávjai

ékesítették. Emberek gyűrűje vette körül, többségükben indiánok, de volt köztük két

fehér ember is, egy nő és egy óriás termetű férfi. Heves vitát folytattak egymással. A

csoport egy része háborút akart, mások békülést szerettek volna. Emberem

közbevágott, és szavaival nevetségessé tette a béke híveit. Hogyan lehetnek ennyire

hiszékenyek, oly sok árulás után?

A fehér asszony láthatólag megértette, de kérte, hogy hallgassák meg őt is.

Kijelentette: kellően erős spirituális energiával a háború elkerülhető, és a völgyet is

meg lehet védeni. A fiatalember kereken elutasította érveit, újabb szidalmakat vágott

az emberek fejéhez, majd nyeregbe szállt és ellovagolt. A csoport nagy része követte.

- Jók az ösztönei - mondta David, szavaival véget vetve a látomásnak. Háziszőttes

takarót terített a földre, és hellyel kínált. - Valóban ismerem a barátnőjét. - Fürkésző

- 7 -

tekintetet vetett rám.

- Aggódom érte - mondtam. - Régóta nem hallott róla senki; tudni szeretném, hogy

jól van-e. És beszélnem is kellene vele.

- A Tizedik Felismerésről? - kérdezte mosolyogva.

- Honnan jött rá?

- Csak ráhibáztam. Nemcsak a Nemzeti Parkerdő szépsége miatt jönnek ebbe a

völgybe az emberek. Többségük azért jár ide, hogy a Felismerésekről beszélgessen.

Sokan úgy tartják, hogy a Tizedik itt van valahol. Néhányan azt állítják, hogy tudják,

miről szól.

Elfordult, hogy a kávéval töltött teafőző golyót a gőzölgő vízbe merítse. Volt valami

a hangjában, ami arra utalt, hogy próbára akar tenni: valóban az vagyok-e, akinek

mondtam magam.

- Hol van Charlene? - kérdeztem.

Kelet felé mutatott. - Az erdőben. Sosem beszéltem a barátnőjével, de egy este a

vendéglőben hallottam, amint bemutatkozott valakinek, és azóta is láttam már

egyszer-kétszer. Legutóbb épp néhány nappal ezelőtt; egyedül túrázott a völgyben,

és a csomagjából ítélve alighanem még mindig odakint lehet.

A mutatott irányba fordultam. Innen nézve óriásinak látszott a völgy, mintha a

végtelenbe nyúlt volna.

- Mit gondol, merre tarthatott? - kérdeztem.

David egy pillanatig némán nézett rám. Aztán így felelt: - Talán a Sipsey-kanyonba

ment. Ahol a nyílásokat megtalálták. - Láttam, hogy figyeli, miként reagálok.

- A nyílásokat?

Talányosan mosolygott.

- Úgy van. A dimenziónyílásokat.

Előrehajoltam, eszembe jutott, mit éltem át a Mennyei romoknál.

- Ki tud erről?

- Nagyon kevesen. Egyelőre az egész csak pletyka, információdarabkák,

megérzések. Kéziratot még senki sem látott. A legtöbben, akik a Tizediket keresik itt,

úgy érzik, hogy a szinkronicitás vezeti őket. Ők valóban a Kilenc Felismerés elvei

szerint akarnak élni, bár panaszolják, hogy a véletlenek egy bizonyos pontig

elvezetik őket, aztán egyszer csak abbamaradnak. - Halkan kuncogott. - De hát

mindannyian ugyanott tartunk, nem igaz? A Tizedik Felismerés ennek az egész új

tudatosságnak a megértését foglalja magában - a titokzatos véletleneket, az egyre

növekvő spirituális tudatosságot, a Kilencedik Felismerés által megmagyarázott

eltűnéseket -, és mindezt a másik dimenzió magasabb távlatából, hogy

megérthessük, miért megy végbe ez az átalakulás, és tudatos részvételünk

kiteljesedhessék.

- Honnan tudja mindezt? - kérdeztem.

Hirtelen támadt haraggal átható tekintetet vetett rám.

- Tudom!

Arca még egy pillanatig komoly maradt, aztán ismét fölengedett. Két bögrébe

öntötte a kávét, és átnyújtotta az egyiket.

- Őseim évezredeken át ennek a völgynek a környékén éltek - folytatta. - Hitük

szerint ez az erdő szent hely, félúton a magasabb világ és a középső, földi világ

között. A népem böjtölés után járt az erdőbe látomásokat, különleges orvosságokat,

útmutatást keresve.

Nagyapám mesélt egy sámánról - folytatta -, aki egy távoli törzsből érkezett, és

megtanította népemet, hogyan törekedjenek a megtisztulásra. Arra tanította őket,

hogy innen, erről a helyről induljanak el, és csak egy kést vigyenek magukkal; addig

menjenek, amíg az állatoktól jelet nem kapnak; azt követve haladjanak tovább

egészen a felsőbb világba vezető szent nyílásig. Ha méltók rá, ha megtisztultak az

alacsonyrendű érzelmektől, mondta nekik, akkor akár át is léphetnek a nyíláson, és

azon a helyen találkozhatnak őseikkel, ahol nemcsak saját emlékképeikre

emlékezhetnek, hanem az egész világ látomására.

Ennek persze vége lett, amikor a fehér ember megérkezett. Már a nagyapám sem

emlékezett rá, mit hogyan kell tenni, így hát én sem tudom. Nekünk is ugyanúgy kell

rájönnünk, mint mindenki másnak.

- Maga is a Tizediket keresi, igaz? - kérdeztem.

- Persze... hát persze! De látszólag nem teszek mást, mint a megbocsátás

penitenciáját gyakorolom. - Hangja ismét éles lett; hirtelen úgy láttam, nem is

hozzám, mint inkább saját magához beszél. - Valahányszor megpróbálok előrelépni,

van bennem egy olyan rész, amely nem képes túllépni a haragon; nem tudom

megbocsátani azt, amit a népemmel tettek. És ez nem enyhül. Miért történhetett meg,

hogy elrabolták a földünket, legázolták és elpusztították ősi életmódunkat? Hogyan

lehetett ezt megengedni?

- Bárcsak ne történt volna így - mondtam.

A földet nézte, és megint kuncogott. - Elhiszem. De akkor is elönt a düh, ha arra

gondolok, hogy ez a völgy is milyen sorsra jutott. - Látja ezt a sebhelyet? - tette

hozzá, és megérintette az arcát. - Egy verekedésben szereztem, és elkerülhettem

volna azt a verekedést. Texasi marhapásztorok voltak, túl sokat ittak. Otthagyhattam

volna őket, de égett bennem a düh.

- Úgy tudom, a völgy nagy része a Nemzeti Parkerdőhöz tartozik, és védelem alatt

áll - jegyeztem meg.

- Alig a fele: csak a folyótól északra lévő terület. És a politikusok folyton azzal

fenyegetőznek, hogy eladják, és engedélyezik a fejlesztését.

- És a másik fele? Az kinek a tulajdonában van?

- Azt a területet sokáig magánszemélyek birtokolták, de most egy külföldi

bejegyzésű társaság fel akarja vásárolni. Nem tudjuk, ki áll a dolog mögött, de

némelyik tulajdonos rendkívül nagy összegű ajánlatot kapott.

Egy pillanatra a távolba nézett, aztán így folytatta: - Az a baj velem, hogy azt

szeretném, ha az utóbbi háromszáz év történelme másképp alakult volna. Nem

tudok megbékélni a ténnyel, hogy az itt letelepedett európaiak egyáltalán nem

törődtek a néppel, amely már előttük is itt élt. Bűnös dolog volt. Azt akarom, hogy ez

másképp történt légyen, mintha valahogy megváltoztathatnám a múltat. Fontos

dolog volt a mi életmódunk. Az emlékezés értékét tanultuk. Az európaiak

megtanulhatták volna tőlünk ezt a fontos tanulságot, ha vették volna a fáradságot,

hogy figyeljenek ránk.

Míg szavait hallgattam, lelki szemeim előtt újabb látomás merült fel. Ketten

beszélgettek egy folyócska partján: egy indián és ugyanaz a fehér asszony. Mögöttük

sűrű erdő sötétlett. Egy idő múlva más indiánok gyűltek köréjük, hogy figyeljék,

miről beszélnek.

- Még segíthetünk ezen! - mondta az asszony.

- Félek, hogy ahhoz nem tudunk eleget - felelte az indián; látni való volt, hogy mély

tiszteletet érez a nő iránt. - A legtöbb főnök már el is ment.

- Miért ne? Gondolj csak a megbeszéléseinkre. Te magad mondtad, hogy ha elég

erős a hitünk, segíthetünk.

- Igen - felelte a férfi -, csakhogy a hit nem más, mint tudásból fakadó bizonyosság:

az ember tudja, mi a dolgok rendje. Az ősök tudták, de közülünk nem sajátították el

elegen azt a tudást.

- De talán most elsajátíthatjuk - érvelt az asszony. - Meg kell próbálnunk!

Gondolataimat megszakította, hogy észrevettem: a parkerdő több fiatal őre

találkozik egy idősebb, gondosan nyírt, ősz hajú férfival a hídon. A férfi

szövetpantallót és keményített inget viselt; kissé bicegve járt.

- Látja azt az embert az őrökkel? - kérdezte David.

- Látom - feleltem. - Mi van vele?

- Az utóbbi hetekben többször is találkoztam vele errefelé. Azt hiszem, Feyman a

neve. A másik nevét nem tudom. - David közelebb hajolt, most először beszélt úgy,

hogy éreztem, teljesen megbízik bennem. - Hallgasson rám, itt valami nagyon

különös dolog zajlik. Heteken át az volt az érzésem, hogy a parkőrség számolja, hány

kiránduló megy be az erdőbe. Azelőtt sohasem csináltak ilyet. Tegnap pedig azt

hallottam valakitől, hogy teljesen lezárták az erdőség keleti szögletét. Az a rész jó

tizenöt kilométerre van a legközelebbi országúttól. El tudja képzelni, milyen kevesen

mennek el olyan messzire? Néhányan furcsa zajokat is hallunk arrafelé.

- Milyen zajokat?

- Valami torz dübörgést. A legtöbb ember nem érzékeli.

Váratlanul talpra ugrott, és fürgén bontani kezdte a sátrat.

- Mit csinál? - kérdeztem.

- Nem maradhatok tovább - felelte. - Indulnom kell a völgybe.

Egy perc múlva félbeszakította munkáját, és ismét rám nézett. - Figyeljen ide -

mondta. - Valamit tudnia kell erről a Feymanról. Többször láttam a maga

barátnőjével.

- Mit csináltak?

- Csak beszélgettek, de állítom, hogy valami nincs rendben. - Ismét hozzálátott a

csomagoláshoz.

Egy darabig némán figyeltem. Nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről, de azt

éreztem, hogy igaza van: Charlene valóban itt lehet valahol a völgyben. - Várjon egy

kicsit, amíg összeszedem a felszerelésemet - mondtam. - Magával tartok.

- Nem - felelte gyorsan. - Ezt a völgyet mindenkinek egyedül kell megtapasztalnia.

Most nem segíthetek többet. Nekem a saját intuíciómat kell megtalálnom. - Arcán a

fájdalom kifejezése jelent meg.

- El tudja mondani pontosan, merre van az a kanyon?

- Úgy három kilométeren át menjen a folyó mentén. Az északi oldalon egy patak

torkolatához ér. Kövesse a patakot: egy-két kilométerrel följebb bejut a Sipseykanyonba.

Bólintottam és megfordultam, hogy továbbmenjek, de elkapta a karomat.

- Figyeljen rám - mondta. - A barátnőjét akkor találhatja meg, ha megnöveli az

energiaszintjét. Vannak a völgyben kitüntetett helyek, amelyek segítenek ebben.

- A dimenziónyílások? - kérdeztem.

- Igen. Ott földerítheti a Tizedik Felismerés távlatait, de ahhoz, hogy ezeket a

helyeket megtalálja, meg kell értenie az intuíciók valódi mibenlétét, és meg kell

tanulnia, miként teheti tartóssá ezeket a belső képeket. Figyelje az állatokat is, és

akkor lassanként visszaemlékszik majd, miért is jött ebbe a völgybe... hogy miért

vagyunk itt mi mindannyian. De legyen nagyon óvatos. Ne vegyék észre, amikor

bemegy az erdőbe. - Elgondolkodott. - Van ott kint még valaki. Egy barátom, Curtis

Webber. Ha találkozik vele, mondja meg, hogy találkoztunk, és meg fogom keresni.

Halványan rám mosolygott, aztán tovább hajtogatta a sátrat.

Megkérdeztem volna tőle, mit akart mondani az intuícióról meg az állatok

megfigyeléséről, de kerülte a tekintetemet, a munkájára figyelt.

- Köszönöm - mondtam végül.

Föl sem nézett, úgy intett búcsút.

*

Halkan becsuktam a motel ajtaját, és kióvakodtam a holdfénybe. Borzongás futott

végig rajtam a hidegtől és az izgalomtól. Arra gondoltam: vajon miért csinálom ezt?

Semmi bizonyítékom nem volt arra, hogy Charlene valóban itt van még a völgyben,

vagy hogy David gyanújának alapja van. Zsigereimben mégis éreztem, hogy itt

valóban nincs rendjén valami. Órákon át azon tépelődtem, szóljak-e a körzeti

seriffnek, vagy se. De mit mondtam volna neki? Azt, hogy eltűnt egy barátom, látták,

hogy saját szabad akaratából bement ebbe az erdőbe, de lehet, hogy bajban van, és

mindezt egy sok száz kilométerre innen megtalált, hevenyészett följegyzésre

alapozom? A vadon átkutatásához emberek százaira volna szükség; tudtam, hogy

kézzelfogható bizonyíték híján sohasem vágnának bele.

Megálltam, és a fák fölé emelkedő holdat néztem: a harmadik negyedben járt. Az

volt a tervem, hogy kelet felé indulok el, a parkőrség központjától kellő távolságban

átkelek a folyón, és a gyalogúton haladok tovább a völgy belseje felé. Számítottam

arra, hogy a hold bevilágítja majd utamat, de arra nem, hogy ennyire fényes lesz.

Legalább száz méterre el lehetett látni.

A vendéglő sarkát megkerülve lementem arra a helyre, ahol korábban David sátra

állt. A terület teljesen érintetlennek látszott. David még faleveleket és fenyőtűt is

szétszórt, hogy ottléte minden nyomát eltüntesse. Ha a kiszemelt helyen akartam

átkelni a folyón, jó harminc-negyven métert kellett megtennem a parkőrség

épületéből jól belátható, nyílt terepen. Onnan, ahol álltam, láttam az épület ablakát;

az őrség két tagja beszélgetett odabent. Egyikük felállt, és fölvette a telefont.

Hátamra kanyarítottam a hátizsákot, és lehajolva elindultam a folyópartot

szegélyező ártéri fövenyen. Belegázoltam a vízbe, simára koptatott folyami

kavicsokon lábaltam, korhadt uszadékfákat kerülgettem. Körülöttem békák és

tücskök kórusa harsant fel. Visszanéztem az őrökre: egymással beszélgettek, nem

figyeltek fel rám. A nem túl széles folyó a legmélyebb részen fél combig ért,

másodpercek alatt átjutottam a tíz méter széles sodráson a túloldalra, ahol alacsony

fenyőfák csoportja állt.

Óvatosan haladtam tovább, míg el nem értem a völgybe vezető gyalogutat. Kelet

felé az út beleolvadt a sötétségbe; csak néztem, és egyre erősödött bennem a kétely.

Mi lehet az a titokzatos zaj, ami megrémítette Davidet? Vajon mibe botlom ott a

sötétben?

Leráztam magamról a szorongást. Tudtam, hogy tovább kell mennem, de alkut

kötöttem önmagammal. Csak egy kilométert haladtam előre az úton, utána letértem

róla, és jó messzire bevettem magam a sűrűbe, hogy sátrat verjek, és ott töltsem el az

éjszakát. Jólesett levenni a vizes bakancsot. Reggelre megszáradhat, gondoltam.

Okosabb, ha világosban megyek tovább.

Másnap hajnalban, amikor felébredtem, eszembe jutott David rejtélyes megjegyzése:

tartóssá kell tennem az intuíciót. A hálózsákban heverve átgondoltam, mit tudok a

Hetedik Felismerésről, különösen azt a részt, amely szerint a szinkronicitás bizonyos

mintát követ. E Felismerés szerint a múltban lejátszott hatalmi drámáktól

megszabadulva mindenki megfogalmazhat bizonyos, a pillanatnyi élethelyzetére

vonatkozó kérdéseket: hogyan mozdíthatjuk elő karrierünket, miként javíthatunk

emberi kapcsolatainkon, hol válasszuk ki lakóhelyünket, merre haladjunk tovább

utunkon. Ezután pedig, ha tudatosan figyeljük életünk eseményeit, bizonyos

megérzések, jelek, intuíciók elárulják, merre kell mennünk, mit kell tennünk, kivel

kell beszélnünk annak érdekében, hogy kérdésünkre választ kapjunk.

Ezután természetesen történnie kell egy véletlen eseménynek, amely fölfedi, miért

épp ezt az utat kellett követnünk, és új információkat nyújt életkérdésünkkel

kapcsolatban, tehát továbbvezet bennünket az élet útján. Mit segít ebben, ha tartóssá

tesszük az intuíciót?

Kikecmeregtem a hálózsákból, felcsaptam a sátorponyvát, és kilestem. Semmi

szokatlant nem észleltem; kimásztam a csípős őszi levegőre. Visszamentem a

folyóhoz, és a hideg vízben megmostam arcomat. Utána összepakoltam, és ismét

elindultam kelet felé. Útközben elrágcsáltam egy müzliszeletet, és igyekeztem a

folyóparti fák fedezékében haladni. Öt kilométert tehettem meg, amikor jól

érzékelhető hullámban elöntött a félelem és az idegesség; azon nyomban fáradtság

vett erőt rajtam. Leültem, hátam egy fatörzsnek vetettem, és környezetemre

összpontosítva igyekeztem belső energiát gyűjteni. A felhőtlen égen ragyogó nap

táncoló fényfoltokat vetített elém a lombokon át. Három méterre tőlem egy sárga

virágú növényke hívta fel magára figyelmemet; megpróbáltam a szépségére

összpontosítani. A napfényben fürdő virágok hirtelen felragyogtak, a levelek zöldje is

élénkebb lett. A levelek és a fekete talaj korhadásszaga mellett egyszeriben

megéreztem a virágillatot.

Ezzel egy időben az erdő északi területei felől varjak károgását hallottam. A hang

meglepően erős volt, de irányát furcsamód nem tudtam pontosan meghatározni.

Hegyeztem a fülem, és ekkor tudatosítottam igazán a sokféle hangot, amelyből

összeállt a délelőtti kórus: a madárdalt a fák lombjai közt, a folyóparti

százszorszépek fölött döngicsélő méheket, a köveken és letört faágakon bukdácsoló

víz csobogását... aztán még valamit, egy alig érzékelhető, mély, torz morajt. Felálltam,

körülnéztem. Mi ez a zaj?

Felkaptam a hátizsákot, és folytattam utamat kelet felé. Az avar zörgött a talpam

alatt, ha hallani akartam a zajt, meg kellett állnom, és erősen fülelnem. De a zaj ott

volt. Az erdő véget ért, vadvirágoktól tarkálló, térdig érő, sűrű fűvel borított, tágas

rétre értem, amelynek szélességét egy kilométerre becsültem. A szél hullámokat

borzolt a fűszálakon. A mező szélére érve egy kidőlt fa mellett néhány

földiszederbokrot pillantottam meg. Lenyűgözött a bokrok különös szépsége;

közelebb mentem, hogy megcsodáljam, és közben elképzeltem, hogy ágaik

roskadoznak a gyümölcstől.

Különös déjà vu-érzés fogott el. Ismerősnek tűnt ez a környezet, mintha már jártam

volna ebben a völgyben, ettem volna ebből a szederből. Hogy lehet ez? Leültem a

kidőlt fatörzsre. Tudatomban felmerült egy kép: egy kristálytiszta vizű tó, a

háttérben vízesésekkel; ahogy elképzeltem, a látvány szintén ismerősnek tűnt. És

ismét rám tört a szorongás.

A bokrok váratlan zörrenése megriasztott; valami állat futott el észak felé, de

néhány méter után megállt. A magas fű elrejtette előlem, nem láttam, milyen állat

lehet, de mozgását a fű hullámzásában nyomon tudtam követni. Pár percig egy

helyben állt, aztán néhány lépést visszafutott déli irányba, ott ismét

mozdulatlanságba merevedett, majd megint észak felé szaladt vagy tíz métert, és

megint megtorpant. Gyanítottam, hogy nyúl lehet, de a mozgása igencsak furcsának

tetszett.

Öt-hat percig néztem a helyet, ahol mozdulni láttam, majd lassan elindultam

arrafelé. Másfél méterre lehettem tőle, amikor hirtelen megiramodott, és elnyargalt

észak felé. A fű között egy jókora nyúl farkát és hátsó lábait pillantottam meg, mielőtt

eltűnt volna a szemem elől.

Elmosolyodtam, és ismét kelet felé vettem utamat. A mező túlsó szélén sűrű erdőbe

jutottam. Bal kéz felől egy kis patak torkollott itt a folyóba, talán egy méter széles

lehetett. Ezt a patakot említette David. Itt kell északnak fordulnom. Észak felé

azonban nem vezetett ösvény, ráadásul a patak partját sűrű sarjerdő és szúrós

csipkebokrok szegélyezték. Ott nem juthattam át; vissza kellett mennem a mezőre,

hogy átjárót találjak.

Megfordultam, és az erdő szélén gázoltam a fűben, nyiladékot keresve a sűrű

aljnövényzetben. Meglepetésemre egyszer csak az előbb látott nyúl csapása volt

előttem a fűben; ezt követve egy idő után ismét megpillantottam a patakot. Itt a sűrű

aljnövényzet kissé visszahúzódott, éppen át tudtam furakodni az öregebb, magas fák

közé, ahol már könnyebb volt a patakot követnem észak felé.

További egy-két kilométert megtéve a patak mindkét oldalán hegyvonulat

körvonalai bontakoztak ki előttem. Közelebb érve már látszott, hogy a hegyek egy

meredek falú kanyont fognak közre, amelynek egyetlen bejárata volt, s én épp

arrafelé tartottam.

Odaérve leültem egy hatalmas hikorifa tövébe, és szemügyre vettem a tájat. A patak

két oldalát húsz méter magas mészkőszirtek őrizték, mögöttük a hegyek a távolban

szétívelve hatalmas kanyont öleltek körül; a szélessége három, a hossza hat kilométer

lehetett. Az első kilométeren az erdő ritka volt, a talajt fű borította. Eszembe jutott a

moraj, öt-tíz percen át feszülten füleltem, de úgy tűnt, hogy abbamaradt.

Hátizsákomból előhúztam egy kis gázforralót; meggyújtottam a lángot, aztán egy

láboskába vizet öntöttem a kulacsomból, beleszórtam egy zacskó szárított

zöldségragut, és föltettem a tűzre. Pár percig néztem a felszálló gőzpamacsokat,

amint elkapja őket a szél. Merengésemben ismét felbukkant lelki szemeim előtt a tó

és a vízesés, de ezúttal mintha magam is ott lettem volna: fölfelé kaptattam a

meredeken, mintha valaki várna odafent. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem a

képet. Mi történik itt? Ezek a képek egyre elevenebbek. Előbb David egy másik

korból, most meg ezek a vízesések...

Valami mozgás támadt a kanyonban, ami odakapta tekintetemet. A patakra néztem,

aztán távolabb, egy kétszáz méterre álló, magányos fára, amely lombja nagy részét

elhullatta már. Az ágakat hatalmas varjak lepték el, többen éppen leröppentek a fa

tövébe. Talán az ő károgásukat hallottam az előbb. Néztem őket; hirtelen mind

fölrepült, és baljósan körözni kezdett a fa körül. Ugyanabban a pillanatban újból

felhangzott a rikácsolásuk, és akárcsak az előbb, a hangerő most sem állt arányban a

távolsággal: mintha a hangjuk sokkal közelebbről szólt volna.

A forró víz bugyogása, a gőz sistergése visszarántotta figyelmemet a tűzhelyhez. Az

étel kifutott; egy ronggyal lekaptam a lábost a tűzről, másik kezemmel eloltottam a

gázt. Amikor a forrás alábbhagyott, újból megnéztem a fát. A varjak eltűntek.

Sietve megettem a ragut, elcsomagoltam, és elindultam a kanyon belseje felé.

Alighogy beértem a sziklák közé, észrevettem, hogy fölerősödnek a színek. A fű

csodálatos aranyos fényben ragyogott, és ekkor vettem észre először, hogy elszórt

vadvirágok százai tarkítják - fehérek, sárgák, narancsszínűek. A keleti szél cédrus és

fenyő illatát hozta a sziklák felől.

Észak felé követtem a patakmedret, de közben azt a magas fát figyeltem, amelyet a

varjak kerülgettek. Amikor pontosan nyugatra volt tőlem, a patak hirtelen

kiszélesedett. Fűzfák és gyékénybuzogányok között haladva fölfedeztem, hogy egy

kis tavacskához érkeztem, amelyből nemcsak az a patak eredt, amelyet követtem,

hanem egy másik is, amely délkelet felé indult tovább. Először arra gondoltam, hogy

ez a tó szerepelt a látomásomban, de itt nem volt vízesés.

Kicsivel odább újabb meglepetés várt rám: a patak teljesen eltűnt. Honnan jöhet

akkor a víz? Eszembe jutott a megoldás: a tavat és a patakot egyaránt egy bővizű föld

alatti forrás táplálja, amely itt tör a felszínre.

Balra tőlem, úgy ötvenméteres távolságban szelíd lankát vettem észre, amelyen

három szikomorfa állt, a törzsük emberderék vastagságú - tökéletes hely arra, hogy

gondolkozzam egy percet. Odamentem, betelepedtem a három fa közé, hátamat az

egyik törzsnek támasztva. Felőlem nézve a másik két fa két méterre lehetett tőlem; ha

balra néztem, a varjak fáját láttam, jobbra a forrást. Egy kérdés foglalkoztatott: merre

induljak tovább? Napokig kóborolhatok itt úgy, hogy nyomát sem látom Charlenenak.

És mit jelentenek ezek a látomások?

Lehunytam a szemem, és megpróbáltam emlékezetembe idézni a tó és a vízesések

képét, de hiába igyekeztem, a részleteket nem tudtam elővarázsolni. Végül is

feladtam, és megint a vadvirágos rétet csodáltam, majd az előttem álló szikomorfákra

fordítottam figyelmemet. Törzsüket sötétszürke és fehér kéregpikkelyek borították,

barnás és borostyánsárga sávokkal tarkítva. Ahogy erősödött bennem a látvány

szépségének tudata, úgy ragyogtak fel ezek a színek. Mély lélegzetet vettem, és ismét

a mezőre néztem. A varjúfa különösen fénylő szépségben tündökölt.

Fölvettem hátizsákomat, és odamentem a fához. Tudatomban azonnal felbukkant a

tó és a vízesések képe. Ezúttal megpróbáltam megjegyezni a részleteket is. A tó nagy

volt, majdnem félhektárnyi lehetett a területe, a víz hátul, több meredek teraszon

átbukva zuhogott bele. Két kisebb vízesés alig négy-öt méter magas volt, a harmadik

azonban egy jó tízméteres szikláról omlott alá a tó vizébe. És ahogy a kép felmerült

bennem, megint mintha fölfelé kapaszkodtam volna ebben a tájban, hogy

találkozzam valakivel.

Egy jármű zaját hallottam meg bal felől; megtorpantam, és lebuktam az alacsony

bokrok mögé. Szürke dzsip bukkant elő az erdőből, és délkelet felé átvágott a mezőn.

Tudtam, hogy magánautóknak hatóságilag tilos a tájvédelmi körzetbe behajtani,

ezért arra számítottam, hogy a dzsip ajtaján a parkőrség emblémáját pillantom meg.

Csodálkozásomra a kocsin semmilyen jelet nem láttam. Amikor pontosan elém ért, a

kocsi megállt. A lombokon át csak egy magányos férfialak körvonalait láttam benne;

látcsővel kémlelte a tájat. Hasra vetettem magam, hogy észre ne vegyen. Ki lehet ez

az ember?

A kocsi elindult, és hamarosan eltűnt szemem elől a fák között. Megfordultam,

leültem, és megint fülelni kezdtem, hallom-e azt a morajt. Még mindig semmi. Az

jutott eszembe, hogy talán vissza kellene mennem a városba, és más módot találni

Charlene felkutatására. Belül tudtam azonban, hogy nincs más mód. Lehunytam a

szemem, és David szavaira gondoltam: tartóssá kell tennem intuícióimat. Végül

sikerült visszaidéznem belső látásom képernyőjére a tó és a vízesések képét. Aztán

talpra álltam, és folytattam utamat a varjak fája felé, de közben igyekeztem elevenen

tartani tudatomban a képzelt táj részleteit.

Hirtelen ismét madárrikoltást hallottam, de ezúttal egy héja kiáltott. Balra tőlem

szállt a messzeségben, alig tudtam kivenni az alakját: lendületesen szárnyalt észak

felé. Gyorsabban lépkedtem, igyekeztem a madarat szemmel tartani, amíg lehet.

A madár megjelenése mintha energiát adott volna; már rég eltűnt a láthatáron, de én

még mindig arrafelé gyalogoltam, amerre ő repült. Alacsony, köves dombokat

hagytam magam mögött vagy három-négy kilométeren át. A harmadik domb tetején

megálltam, mert fülemhez ért egy távoli hang: vízcsobogás. Nem is: ez zuhogó víz

hangja!

Óvatosan leereszkedtem a lejtőn, és egy mély szurdokba jutottam, ahol ismét déjà

vu-érzést éltem át. Megmásztam a következő dombot, és a gerincen túl ott találtam

mindent: a tavat és a vízeséseket, pontosan úgy, ahogy elképzeltem - a valóságban

azonban még nagyobb és még szebb volt. A tó majdnem egy teljes hektárnyi területet

foglalt el, óriási sziklák és kőszirtek bölcsőjében nyugodott, és kristálytiszta vize

csillogóan kék volt a délutáni ég alatt. Balra és jobbra hatalmas tölgyek magasodtak,

kisebb juharfák, akácok és füzek színpompás serege vette körül őket.

A tó túlsó partján fehér permetté és köddé robbant a zuhatag, a magasabban lévő

két kisebb vízesés még sűrűbbre kavarta a párát. Megfigyeltem, hogy a tónak nincs

lefolyása. A víz a föld alatt, némán futott innen tovább, míg végül a varjak fája

közelében, bővizű forrásként bukkant ismét a felszínre.

Ahogy ezt a csodálatos szépséget néztem, egyre erősödött bennem a déjà vu. A

hangok, a színek, a dombtetőről elém táruló látvány - ez az egész rendkívül

ismerősnek tűnt. Itt is jártam már korábban. De mikor?

Lementem a tóhoz, aztán bejártam az egész területet: a parton megkóstoltam a

vizet, a zuhatagoknál éreztem bőrömön a finom permetet, felmásztam a sziklák

tetejére, megérintettem a fák derekát. El akartam merülni a hely varázsában. Végül a

tó tükre fölött háromemeletnyi magasságban elnyújtóztam egy kőpárkányon, és a

lenyugvó nap felé fordulva, csukott szemmel élveztem arcomon a sugarakat. Abban

a pillanatban egy újabb, ismerős érzés áradt végig a testemen - egy bizonyos

melegség, valakinek a tekintete, amit hónapok óta nem éreztem. Valójában egészen

eddig a pillanatig el is felejtettem ezt az érzést, de most azonnal ráismertem.

Kinyitottam a szemem, és megfordultam. Biztosan tudtam, kit fogok megpillantani.

Eltervezni az utazást

Fejem fölött, a kinyúló párkány félárnyékában Wil állt a sziklán csípőre tett kézzel,

és szélesen mosolygott. Kissé elmosódottan láttam; hunyorogva összpontosítottam,

és valamelyest kitisztult a kép.

- Tudtam, hogy itt leszel - mondta, és könnyedén leugrott mellém a sziklára. - Már

vártalak.

Kissé rémülten néztem rá, ő pedig átölelt. Arca és keze mintha enyhén fénylett

volna, de egyébként olyannak láttam, mint mindig.

- El sem hiszem, hogy itt vagy - dadogtam. - Mi történt veled, amikor Peruban

eltűntél? Hol voltál?

Intett, hogy üljek le vele szemközt egy közeli kőpárkányra.

- Mindent elmesélek - mondta -, de előbb rólad akarok hallani. Milyen körülmények

hoztak ebbe a völgybe?

Részletesen elmondtam neki Charlene eltűnését, a völgy térképét, a Daviddel való

találkozást. Wil többet akart tudni arról, mit mondott David, ezért elmondtam neki

mindent, ami beszélgetésünkből eszembe jutott.

Wil felém hajolt. - Azt mondta, hogy a Tizedik Felismerés a másik dimenzió

szemszögéből mutatja meg a Földön végbemenő spirituális átalakulást? És hogy segít

megérteni intuícióid valódi lényegét?

- Igen - feleltem. - Igaz ez?

Egy pillanatig töprengett, aztán megkérdezte: - Mit tapasztaltál azóta, hogy beléptél

ebbe a völgybe?

- Azonnal látomásaim támadtak - mondtam. - Némelyik más történelmi korokat

mutatott, de később többször is ez a tó jelent meg. Láttam mindent: a sziklákat, a

vízeséseket, még azt is tudtam, hogy vár itt valaki, bár azt nem, hogy te vagy az.

- És te hol voltál a jelenetben?

- Olyan volt, mintha fölfelé haladnék.

- Ez tehát egy lehetséges jövő volt számodra.

Csak hunyorogtam. - Nem biztos, hogy értem ezt.

- A Tizedik első része, ahogy David is mondta, az intuíciók tökéletesebb

megértéséről szól. Az első kilenc Felismerésben homályos belső megérzésként, futó

sejtelemként ismertük meg az intuíciót. Aztán, ahogy mindjobban megbarátkozunk

ezzel a jelenséggel, világosabban megérthetjük intuícióink természetét. Emlékezz

vissza Perura. Ugye már ott is volt olyan intuíciód, amely a jövendő képeként

jelentkezett: egy bizonyos helyen láttad tevékenykedni önmagad és másokat, és ez az

intuíció vezetett aztán arra a helyre. Nem így tudtad meg, mikor kell elmenned a

Mennyei romokhoz?

Itt a völgyben - folytatta - ugyanaz történt. Tudati képet kaptál egy lehetséges

eseményről - arról, hogy rátalálsz a vízesésekre, és ott találkozol valakivel -, és te

képes voltál megvalósítani ezt a képet: létrehozni a véletlent, amelynek során

valóban rábukkansz erre a helyre, és találkozol velem. Ha elhajtottad volna a képet,

vagy feladod a keresést, mielőtt megtalálod a zuhatagokat, elmulasztottad volna a

szinkronicitást, és az életed eseménytelen maradt volna. Te azonban komolyan vetted

a képet, és megőrizted a tudatodban.

- David mondott valami olyasmit, hogy "tartósítani" kell az intuíciót - mondtam.

Wil bólintott.

- És mi a helyzet a többi látomással? - kérdeztem. - Azokkal, amelyek elmúlt korokat

mutattak? És az állatok? Beszél ezekről a Tizedik Felismerés? Te láttad a Kéziratot?

Wil egy kézmozdulattal elhárította kérdéseimet. - Először hadd mondjam el, mit

tapasztaltam abban a másik dimenzióban, amelyet a Túlvilág dimenziójának

neveztem el. Peruban sikerült magasan tartanom energiaszintemet, még azután is,

hogy ti, többiek félelmetekben elveszítettétek a rezgést, és a hihetetlen szépség, a

tiszta formák világában találtam magam. Ugyanazon a helyen voltam, de minden

megváltozott. Az egész környezet úgy ragyogott, hogy az szinte ijesztő; szavakkal

még mindig nem tudom kifejezni. Sokáig csak bolyongtam ebben a hihetetlen

világban, a rezgésszintem egyre emelkedett, és akkor valami döbbenetes dolgot

fedeztem fel. Egyszerű elhatározással akárhová eljuthattam a bolygón - egyszerűen

csak magam elé kellett képzelnem úti célomat. Mindenhova elmentem, ami csak

eszembe jutott, kerestelek téged, Juliát és a többieket is, de egyikőtöket sem

találtalak.

Aztán fölfedeztem még egy képességet. Üres területet képzeltem magam elé, és

ekkor el tudtam hagyni a bolygót - a tiszta ideák világába kerültem. Mindent

megteremthettem, amit csak akartam, egyszerűen csak el kellett képzelnem.

Óceánokat, hegyeket, festői tájakat hoztam létre; embereket, akik pontosan úgy

viselkedtek, ahogy akartam; kipróbáltam mindenfélét. És ezek minden apró

részletükben ugyanolyan valóságosak voltak, mint bármi más itt a Földön.

Aztán végül rájöttem, hogy az ilyen mesterségesen megalkotott világban nincs sok

öröm. Az önkényes teremtgetés nem adott belső kielégülést. Egy idő után

hazamentem, és végiggondoltam, mit akarok tenni. Akkor még olyan sűrűvé tudtam

válni, hogy a magasabb tudatállapotú emberekkel tudtam beszélgetni. Enni és aludni

is tudtam, bár nem volt rá szükségem. Végül rájöttem: egészen elfeledkeztem az

izgalomról, ami a fejlődéssel, a véletlenek megtapasztalásával jár együtt. Annyira

könnyűvé váltam, hogy azt hittem, most már mindig megmarad a belső kapcsolatom

- a valóságban azonban letértem az utamról, megint túlságosan irányítóvá váltam. Az

akarat által való teremtés annyira könnyű és gyors, hogy ezen a rezgésszinten

nagyon könnyű eltévedni az embernek.

- Aztán mi történt? - kérdeztem.

- Befelé összpontosítottam, kerestem az isteni energiával való magasabb

kapcsolatot, ahogy mindig is csináltuk. Nem is kellett ennél több: rezgésszintem még

magasabbra emelkedett, és ismét támadtak intuícióim. Az egyik képen te bukkantál

fel.

- Mit csináltam?

- Azt nem tudtam megállapítani; homályos volt a kép. De amikor az intuícióra

gondoltam, és tartósítottam a tudatomban, átkerültem a Túlvilág egy másik

területére, ahol más lelkekkel, valójában lélekcsoportokkal találkozhattam; beszélni

ugyan nem tudtam velük, de gondolataik, tudásuk egy részét fel tudtam fogni.

- Meg tudták mutatni neked a Tizedik Felismerést? - kérdeztem.

Nagyot nyelt, és úgy nézett rám, mint aki bombát készül robbantani. - Nem. A

Tizedik Felismerést sohasem írták le.

- Micsoda? Az nem része a Kéziratnak?

- Nem.

- Létezik egyáltalán?

- Ó, hát persze hogy létezik. De nem a földi dimenzióban. Ez a Felismerés még nem

jutott át a fizikai síkra. Ez a tudás csak a Túlvilágban létezik. Csak amikor a Földön

már elég sok ember érzi intuitív módon ezt az információt, akkor válhat annyira

valóságossá mindenki tudatában, hogy leírható legyen. Így történt ez az első kilenc

Felismeréssel is. Sőt így történt minden spirituális szöveggel, még a legszentebb

írásokkal is. Az információ mindig előbb a Túlvilágban létezik, és végül annyira

világossá válik a fizikai dimenzióban, hogy meg is jelenik valaki számára, akinek

aztán le kell írnia. Ezért mondják az ilyen írásokról, hogy isteni ihlet hatására

születtek.

- És miért tart ilyen sokáig, mire valaki megérti a Tizediket?

Wil tanácstalan volt. - Nem tudom. Az a lélekcsoport, amellyel kapcsolatban álltam,

valószínűleg tudta, de én nem értettem meg pontosan. Nem volt elég magas az

energiaszintem. A félelemhez lehet valami köze; a félelemhez, amely az anyagi

valóságból a spirituális világszemlélet felé haladó kultúrában kap lábra.

- Szerinted tehát a Tizediknek eljött az ideje?

- Igen. A lélekcsoportok szerint a Tizedik apránként átjut ebbe a világba, ahogy a

Túlvilágra vonatkozó tudás által magasabb távlatra teszünk szert. De itt is, akár az

első kilenc Felismerés esetében, elegendő számú embernek kell felfognia ahhoz, hogy

legyőzhessük a félelmet.

- Tudod, mi egyébről szól még a Tizedik?

- Igen; úgy tűnik, az első kilenc ismerete nem elég. Meg kell értenünk, hogyan

fogjuk sorsunkat megvalósítani. Az ilyen természetű tudás abból származik, hogy

megértjük a fizikai dimenzió és a Túlvilág közötti különleges kapcsolatot. Meg kell

értenünk a születés folyamatát: hogy honnan jövünk, hogy tágabb összefüggésekben

miről is szól az emberiség történelme.

Hirtelen szöget ütött a fejembe egy gondolat. - Várj egy percet. Úgy tudom, te láttad

a Kilencedik Felismerés egy példányát. Az mit mondott a Tizedikről?

Wil közelebb hajolt. - Azt mondta: az első kilenc Felismerés leírta a spirituális

evolúció folyamatát - mind az egyén, mind a közösség szempontjából -, de ahhoz,

hogy e kilenc Felismerés megvalósuljon, hogy valaki valóban eszerint éljen, hogy

beteljesíthesse küldetését, a folyamat teljesebb megértésére, a Tizedik Felismerésre is

szükség van. Ez a Felismerés nemcsak a földi dimenzió összefüggéseiben mutatja

meg a Föld spirituális átalakulásának folyamatát, hanem a Túlvilág dimenziójának

szemszögéből is. Azt mondta, teljesebben értjük majd, miért egyesítjük ezeket a

dimenziókat, miért kell az embereknek beteljesíteniük történelmi küldetésüket, és ha

egyszer beépül a kultúránkba, ez a tudás fogja végül létrehozni a végeredményt.

Említést tett félelemről is; azt mondta róla, hogy az új spirituális tudatosság

kibontakozásával egy időben erősödik ennek poláris ellenhatása is: a félelem, amely

a máris létező technikai megoldások által akarja tudatosan befolyásolni a jövőt - még

a nukleáris fenyegetésnél is veszedelmesebb technikáról van szó. A Tizedik

Felismerés feloldja ezt a polaritást.

Elhallgatott, és fejével kelet felé intett. - Hallod ezt?

Füleltem, de csak a vízesést hallottam.

- Mit? - kérdeztem.

- Ezt a morajt.

- Korábban már hallottam. Mi ez?

- Nem tudom pontosan. De a másik dimenzióban is hallható. A lelkeket, akikkel

találkoztam, nagyon nyugtalanítja.

Miközben Wil beszélt, tudatomban nagyon tisztán megjelent Charlene arca.

- Gondolod, hogy ez a zaj összefügg ezzel az új technikával? - kérdeztem, de a kép

kissé elterelte figyelmemet.

Wil nem felelt. Arca szórakozottá vált.

- A barátnőd, akit keresel - kezdte -, szőke? Nagy, kíváncsi tekintetű szeme van?

- Igen.

- Épp most láttam egy képet az arcáról.

Rámeredtem. - Én is.

Megfordult, és a zuhatagokra nézett; követtem tekintetét. A fehér ködgomoly

fenséges hátteret szolgáltatott beszélgetésünkhöz. Éreztem, hogy emelkedik az

energiaszint a testemben.

- Még nincs elég energiád - mondta Wil. - De ennek a helynek rendkívüli ereje van.

Azt hiszem, hogy ha segítek, és mindketten a barátnőd arcára összpontosítunk,

átléphetünk a spirituális dimenzióba, ahol talán kideríthetjük, hol van a barátnőd, és

hogy mi történik ebben a völgyben.

- Biztos vagy benne, hogy képes vagyok rá? - kérdeztem. - Talán inkább csak te menj

át, én itt megvárlak. - Wil arca kezdett elmosódni.

Derekamnál megérintette a hátamat, hogy energiát adjon, és elmosolyodott. - Nem

látod, mennyire célirányos az, hogy most itt vagyunk? Az emberi kultúra kezdi

érteni a Túlvilágot, kapiskálja a Tizedik Felismerést. Azt hiszem, itt az alkalom, hogy

együtt derítsük fel a másik dimenziót. Tudod, hogy ez elrendelésszerű.

Ebben a pillanatban meghallottam a zúgást a háttérben, a vízesés dübörgése sem

tudta elnyomni. Nem is annyira a fülemmel hallottam: inkább a gyomorszájam táján

éreztem.

- Erősödik a moraj - mondta Wil. - Mennünk kell. Lehet, hogy Charlene bajban van!

- Mit tehetünk? - kérdeztem.

Wil kissé közelebb lépett, tenyere még mindig a hátamon volt. - Újra kell alkotnunk

a barátnődről kapott képet.

- És tartósítani?

- Igen. Mint mondtam, most tanuljuk, hogy intuícióinkat magasabb szinten

észleljük, és higgyünk bennük. Mind azt szeretnénk, ha a véletlenek sűrűbben

követnék egymást, de legtöbbünk számára új ez a tudatosság, és a kultúra, amely

körülvesz bennünket, túlságosan is a régi kételyek rugóira jár, így idővel elveszítjük a

reményt, a hitet. Viszont azt is kezdjük felismerni, hogy ha minden figyelmünkkel a

lehetséges jövő részletei felé fordulunk, ha tudatunk hátterében szándékosan

elevenen tartjuk a képet, akkor amit elképzelünk, hamarabb és könnyebben válik

valóra.

- Tehát az akaratunk által jön létre?

- Nem. Emlékezz vissza, mi történt velem a Túlvilágon. Ott mindent létrehozhatsz

egyszerűen azáltal, hogy létre akarod hozni, de az ilyen teremtés nem ad kielégülést.

Ugyanez igaz erre a dimenzióra is, bár itt minden sokkal lassabban történik. A

Földön szintén majdnem mindent megvalósíthatunk az akaratunk által, de az igazi

kiteljesedés csak akkor következik el, amikor előbb ráhangolódunk a belső

irányításra, az isteni útmutatásra. Csak ekkor használjuk akaratunkat arra, hogy az

intuíciónk által elénk tárt lehetséges jövőkép felé elmozduljunk. Ebben az értelemben

az isteni erő teremtőtársaivá válunk. Érted már, hogyan kezdődik ez a tudás a

Tizedik Felismeréssel? Megtanuljuk ugyanúgy használni képzeletünket, ahogy a

Túlvilágon használatos, és ha megtanultuk, összehangolódunk azzal a dimenzióval:

így egyesül a Mennyország a Földdel.

Bólintottam; most már teljesen megértettem. Wil néhány mély lélegzetet vett, aztán

tenyerét még erősebben nyomta a derekamra, és közben arra utasított, hogy idézzem

fel Charlene arcának részletes képét. Pár pillanatig semmi sem történt, aztán hirtelen

hatalmas energiaáradást éreztem, amely megpörgetett, és vad gyorsulással

elragadott.

Fantasztikus sebességgel száguldottam valami szivárványszínű alagútszerűségben.

Tökéletesen a tudatomnál voltam; kissé csodálkoztam, miért nincs bennem félelem.

Inkább a ráismerés, a kényelmes otthonosság, a béke érzését éltem át: mintha már

jártam volna itt korábban. Amikor a száguldás véget ért, meleg fehér fény közegében

találtam magam. Tekintetem Wilt kereste: ott állt a bal oldalamon, kissé hátrább.

- Hát tessék - mosolyodott el. Ajka nem mozdult, mégis tisztán hallottam a hangját.

Aztán észrevettem, hogy a teste más képet mutat. Alakra pontosan ugyanolyan volt,

mint korábban, de mintha belülről világított volna.

Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem, és láttam, hogy az én testem is

ugyanolyan. Amikor megérintettem Wilt, éreztem, hogy a látható kart többujjnyi

széles, láthatatlan mező veszi körül. Hiába igyekeztem, ezt az energiaburkot nem

tudtam áttörni, csak eltoltam magamtól Wilt.

Wil majd kipukkadt, úgy mulatott rajtam. Arca annyi derűt sugárzott, hogy én

magam is fölnevettem.

- Elképesztő, igaz? - kérdezte.

- Itt még magasabb a rezgés, mint a Mennyei romoknál - feleltem. - Tudod, hogy hol

vagyunk?

Wil hallgatott, környezetünket nézegette. Térben helyezkedtünk el, tehát éreztük,

merre van felfelé, merre lefelé, de mintha a levegőben függtünk volna, és a horizont

sem látszott. A fehér fény minden irányban azonos színárnyalatú volt.

Végül Wil így szólt: - Ez egy megfigyelőpont. Voltam már itt rövid ideig, amikor

először magam elé képzeltem az arcodat. Akkor több lélek is volt itt.

- Mit csináltak?

- Azokat az embereket figyelték, akik a haláluk után jöttek át ide.

- Micsoda? Azt akarod mondani, hogy ez az a hely, ahová az ember a halála után

kerül?

- Igen.

- És miért vagyunk itt? Talán Charlene-nal történt valami?

Szembefordult velem. - Nem, azt nem hiszem. Emlékezz csak, mi történt velem,

amikor elkezdtem felidézni az arcodat. Sok helyet bejártam, mire a vízeséseknél

összetalálkoztunk végre. Lehet, hogy meg kell itt látnunk valamit, mielőtt

megtaláljuk Charlene-t. Várjunk, nézzük meg, mi lesz ezekkel a lelkekkel. - Fejével

bal felé intett, ahol néhány emberszerű alak formálódott ki a semmiből, alig

tízméternyire tőlünk.

Első reakcióm az óvatosság volt. - Wil, honnan tudhatjuk, hogy barátságosak-e a

szándékaik? Mi történik, ha kedvük támad megszállni bennünket vagy ilyesmi?

Wil komolyan nézett rám. - A Földön hogyan állapítod meg, ha valaki uralkodni

akar fölötted?

- Észreveszem a mesterkedését. Rájövök, hogy manipulálni akar.

- Hát még?

- Energiát von el tőlem. Érzem, hogy cserbenhagy a bölcsességem, az önállóságom.

- Pontosan. Ilyenkor az ember letér a Felismerések útjáról. Ezek az elvek mindkét

dimenzióban ugyanúgy érvényesülnek.

Az alakok teljesen kibontakoztak, és bennem nem szűnt az óvatosság. De aztán

megéreztem, hogy szeretet, segítő energia árad testükből, amely fehéres

borostyánszínű fényből állt, amely rezegve, táncolva változtatta élességét. Arcuk

emberi arcnak látszott, de nem tudtam egyenesen, közvetlenül megnézni őket. Még

azt sem tudtam megállapítani, hányan vannak. Egyszer úgy láttam, három vagy négy

lélek néz szembe velünk, aztán, mire egyet pislogtam, már hatan voltak, majd megint

hárman táncoltak előttem. Egészében véve olyanok voltak, mintha egy eleven,

borostyánszínű felhő remegne a fehér háttérben.

Percek múlva újabb figura bontakozott ki a többiek mellett, de élesebben kivehető

volt, mert abban a fénylő alakban jelent meg, mint Wil és jómagam. Középkorú

férfinak látszott; rémült zavarral nézett körül, aztán meglátta a lélekcsoportot, és

megnyugodott.

Meglepetésemre, amikor erősen figyeltem rá, felfogtam érzéseit és gondolatait.

Wilre pillantottam, aki egy bólintással jelezte, hogy ő is észleli a reakcióit.

Újból koncentráltam, és azt figyeltem meg, hogy van ugyan benne bizonyos

ellazultság, érzi az őt körülvevő szeretetet és támogatást, mégis enyhe sokkhatás alatt

áll, hiszen csak most döbbent rá, hogy meghalt. Alig pár perccel ezelőtt szokása

szerint a parkban kocogott, és egy hosszú emelkedőn felkaptatva szívroham érte. A

fájdalom alig néhány másodpercig tartott, utána ő már a testén kívül lebegett, látta,

hogy az emberek a segítségére sietnek. Hamarosan befutottak a mentők, és lázas

buzgalommal hozzáláttak újraélesztéséhez.

A mentőautóban a teste mellett ült, és rémülten hallotta, hogy a mentőtiszt

halottnak nyilvánítja. Izgatottan próbált szót érteni velük, de senki sem hallotta. A

kórházban egy orvos megerősítette, amit a mentősök már megállapítottak: a szíve

valósággal felrobbant, életét már semmi sem mentheti meg.

Énjének egyik része megpróbálta elfogadni ezt a tényt, másik része ellenállt. Hogy

lenne ő halott? Segítségért kiáltott, és azonnal egy szivárványszínű folyosóban találta

magát, amely odaszállította, ahol most állott. Figyeltük, ahogy mindinkább

tudatosodik benne a lelkek jelenléte; elindult feléjük, és számunkra egyre jobban

elmosódott, egyre jobban hasonlított hozzájuk.

Aztán váratlanul visszafordult felénk, és egy szempillantás alatt valamiféle irodai

környezet vette körül, számítógépekkel, grafikonokkal a falon, munkálkodó

emberekkel az íróasztaloknál. Minden tökéletesen valóságosnak látszott, csak a falak

voltak félig átlátszóak, úgyhogy jól láttuk, mi van odabent, és az iroda fölött az ég

nem kék, hanem furcsa olajzöld volt.

- Most becsapja magát - mondta Wil. - Újraalkotja a földi munkahelyét; megpróbál

úgy tenni, mintha nem halt volna meg.

A lelkek közelebb húzódtak, és megjelentek újabbak is, végül már többtucatnyian

lebegtek ott közelebb-távolabb, borostyánsárga fényben villódzva. Szeretetet

sugároztak az újonnan jött felé, és valami információt is, amit nem értettem. A

mesterséges iroda fokozatosan elhalványult, és végül teljesen eltűnt.

A férfi lemondó arckifejezéssel ismét a lelkek kirajzolódó csoportjához húzódott.

- Tartsunk velük - hallottam Wil javaslatát. Ugyanakkor éreztem, hogy a keze,

pontosabban a keze energiája gyengéden hátba taszít.

Amint bensőmben igent mondtam, azonnal enyhe mozgást érzékeltem, és a lelkek a

férfival együtt jobban megfigyelhetővé váltak. A lelkeknek fénylett az arcuk, mint

Wilnek és nekem, de kezük és lábuk helyén csak fénysugárzást láttam. Itt már négyöt

másodpercig is összpontosítani tudtam egyikre-másikra, mielőtt elveszítettem

szem elől, és pislognom kellett, hogy ismét megpillantsam.

Arra figyeltem fel, hogy a lélekcsoport és az elhunyt férfi is egy felénk közeledő,

ragyogó fehér fénypontot figyel. Közelebb érve mindent befogadó, terjedelmes

fénysugárrá növekedett. Egyenesen nem is tudtam belenézni, kissé elfordultam, így

csak a férfi körvonalait láttam: ő láthatólag minden nehézség nélkül szembenézett a

fénnyel.

Újból felfogtam gondolatait és érzelmeit. A fény valami elképzelhetetlen

szeretetérzéssel és nyugalommal töltötte fel. És ahogy ez az érzés szétáradt benne,

látószöge és tudása egyszeriben kitágult, míg végül széles távlatból, meglepő

részletességgel, tisztán látta most véget ért életét.

Azonnal meglátta születése körülményeit és gyermekkori családját. John Donald

Williams néven jött a világra, lassú észjárású apa és szétszórt figyelmű anya

gyermekeként; anyját elsősorban a társasági események érdekelték. A gyermek

haragot és dacot halmozott fel magában: vallatóvá fejlődött, aki alig várja, hogy

bebizonyíthassa a világnak, milyen nagyszerű eredményekre képes a tudományok, a

matematika területén. Huszonhárom évesen doktorált fizikából Massachusetts állam

műegyetemén, a MIT-en, és négy tekintélyes egyetem fogadta tanárai sorába, ezután

a védelmi minisztériumban, majd később az energiaszektorban, egy magáncégnél

vállalt állást.

Látni való volt, hogy az utóbbi munkájába minden erejét beleölte, egészségére ügyet

sem vetett. Éveken át gyorsbüfék kosztján élt, semmit nem mozgott, úgyhogy

krónikus szívelégtelenséget állapítottak meg nála. A túlzott buzgalommal elkezdett

testgyakorlás azután végzetesnek bizonyult. Élete virágjában, ötvennyolc évesen

hunyt el.

Williams tudata ekkor átfordult; súlyos érzelmi kínok vették elő: mélyen sajnálta,

hogy így élte le az életét. Ráébredt: gyermekkora, családi körülményei tökéletesen

arra voltak beállítva, hogy felszínre hozzák belső hajlamait: hogy saját

fontosságérzetét elutasítással, elitizmussal fokozza. Fő eszköze a gúny volt;

képességeik, munkaerkölcsük, személyiségük bírálgatásával tett nevetségessé

másokat. Csak most látta meg: a tanítók mindig ott várták a helyükön, hogy

segítsenek leküzdeni belső bizonytalanságát. Mindegyikük épp a megfelelő

pillanatban érkezett, hogy más utat mutasson neki, de ő mindig figyelmen kívül

hagyta őket.

Mindvégig csőlátást erőltetett magára. Minden figyelmeztetést megkapott, hogy

dolgozzék óvatosabban, hogy lassítson. Új technológiákat kutatott, amelyek számos

mellékhatást és veszélyt rejtettek, de ő ezeket nem vette figyelembe. Munkaadói új

elméleteket, sőt új fizikai elveket tettek le elé, és ő sohasem faggatózott az eredetük

felől. Az eljárások működtek, és őt csak ez érdekelte, mert siker és elismerés járt a

nyomukban. Az elismerés iránti vágy okozta a vesztét... már megint. Istenem,

gondolta, ugyanúgy megbuktam, mint annak előtte.

Tudata azonnal átkapcsolt egy másik színtérre, egy korábbi életébe. A

tizenkilencedik században az Appalache-hegység déli részén történt, egy katonai

táborban. Egy nagy sátorban több férfi hajolt a térkép fölé. Lámpások fénye

imbolygott a sátor falain. A jelenlévő tisztek meghozták a döntést: az utolsó esély is

elveszett a békére. A háború elkerülhetetlenné vált, és a harcászat elvei gyors

támadást követeltek.

Williams, a vezénylő tábornok egyik szárnysegédje lévén, kénytelen volt egyetérteni

a többiekkel. Arra a megfontolásra jutott, hogy nincs más választása; ha ellentmond,

az a karrierje végét jelenthette volna. Ráadásul akkor sem tudta volna meggyőzni a

többieket, ha akarja. Az offenzívát, amely a bennszülöttek elleni keleti hadjárat utolsó

nagy csatájának ígérkezett, akkor is végrehajtották volna.

Egy őrszem jelent meg, és jelentette a tábornoknak, hogy egy telepes azonnal

találkozni akar vele. A sátor nyílásán át Williams egy törékeny termetű, harminc év

körüli fehér asszonyt látott, akinek tekintetében kétségbeesés tükröződött. Williams

később megtudta, hogy egy misszionárius leánya volt, és az indiánok békeajánlatát

hozta, minden veszélyt vállalva ő személyesen eszközölte ki a javaslatot.

A tábornok azonban nem volt hajlandó fogadni; a sátorban maradt, a nő odakintről

kiabált neki, míg végre a tábornok fegyveres őrökkel vezettette ki a táborból. Nem

hallgatta meg az ajánlatot, nem is volt kíváncsi rá. És Williams ismét hallgatott.

Tudta: parancsnoka óriási nyomás alatt áll, hiszen már ígéretet tett arra, hogy

meghódítja ezt a területet az ipari terjeszkedés számára. Ahhoz, hogy a gazdasági

hatalmasságok és szövetségeseik, a politikusok elképzelései megvalósuljanak,

szükség volt a háborúra. Az, hogy az indiánok és a telepesek közösen létrehozzák

saját határkultúrájukat, nekik nem volt elég. Nem, az ő felfogásuk szerint a jövőt

alakítani, manipulálni és szabályozni kell, méghozzá azoknak érdekében, akik

létrehozzák a biztonságot és a jólétet a világon. Nyugtalanító és felelőtlen dolog

volna, ha a döntéseket a kisemberekre bíznák.

Williams tudta, hogy a háború fölöttébb jól jönne a vasutak és a szénbányák,

valamint az akkoriban bontakozó olajérdekeltségek urainak, ráadásul az ő személyes

jövőjét is biztosítaná. Csak annyit kell tennie, hogy tartja a száját, és követi a

többieket. És így is tesz; némán fog tiltakozni - nem úgy, mint a tábornok másik

szárnysegédje. A sátor túloldalán álló tiszttársára pillantott; a másik szárnysegéd

alacsony ember volt, kissé bicegett. Hogy miért sántít, azt senki sem tudta. A lábának

semmi baja sem volt. Ez az ember volt a tökéletes fejbólintó. Tisztában volt a titkos

érdekszövetségek szándékaival, támogatta őket, rajongott értük, részt kért belőlük.

És volt aztán még valami.

Ez az ember, csakúgy, mint a tábornok és a többi irányító, félt az indiánoktól.

Nemcsak azért akarták eltenni őket láb alól, mert az indiánok szembefordultak a

földjüket leigázó ipari gazdasággal. Félelmüket ennél mélyebb, rémisztőbb és

fenyegetőbb gondolatok is táplálták, amelyeket csak néhány vezető ismert teljes

egészében, de mégis minduntalan felszínre bukkantak a kultúra teljes területén, és

arra figyelmeztették a vezetőket, hogy meg kellene változniuk, és egy másfajta

jövőképet kellene emlékezetükbe idézniük.

Williams megtudta, hogy a misszionárius leánya összegyűjtötte az indián törzsi

varázslókat, hogy egy utolsó kísérletet tegyenek e tudás felidézésére, hogy

megtalálják a szavakat, amelyekkel megfogalmazható - egy utolsó kísérletet arra,

hogy megmagyarázzák önmagukat, ismertessék értékrendszerüket a sebesen ellenük

forduló világgal. Williams a lelke mélyén tudta, hogy az asszonyt meg kellett volna

hallgatniuk, de végül is néma maradt, a tábornok pedig egyetlen fejbiccentéssel

elutasította a béke lehetőségét, megadta a jelt a csata kezdetére.

Williams emlékezete átlendült egy másik helyszínre: egy szakadék vágta ketté a

sűrű erdőt az eljövendő csatatéren. Gyors rajtaütésre készülve lovasság özönlött át

egy dombháton. Az indiánok a szakadék két oldalán a sziklafal tetejéről védekeztek.

Nem messze onnan egy magas férfi és egy nő rejtőzött szorosan egymásba

kapaszkodva. A férfi egy fiatal tudós volt, a képviselőház tanácsadója, aki csak

megfigyelőként érkezett a helyszínre, és rémülten észlelte, milyen közel került a harci

cselekményekhez. Ez hiba volt, súlyos hiba. Őt a gazdaság érdekelte, az erőszakhoz

nem értett. Abban a hitben jött ide, hogy a fehérek és az indiánok közötti konfliktus

nem szükségszerű, hogy a körzet gazdasági fellendülését mindkét kultúra

befogadhatja, beépítheti, mindkettő nyerhet általa.

Mellette a sziklán a katonai sátornál látott fiatal nő kuporgott. Ő elárultnak,

elhagyatottnak érezte magát ebben a pillanatban. Tudta, hogy erőfeszítéseit siker

koronázhatta volna, ha a hatalom birtokosai meghallgatják, milyen lehetőséget ajánl.

De nem adja fel, mondta magában, nem adja fel addig, amíg az öldöklésnek vége

nincs. Mindegyre ezt hajtogatta: - Segíthetnénk ezen! Segíthetnénk ezen!

Mögöttük a domboldalon két lovas tűnt fel, vad vágtában üldöztek egy indiánt. Kis

idő múltán ráismertem: az az engesztelhetetlen indián főnök volt, akit a Daviddel

való beszélgetés közben a látomás mutatott; az a főnök, aki oly hevesen utasította el

az asszony elképzeléseit. Láttam, ahogy menekülés közben hátrafordult, és íjával

mellbe lőtte egyik üldözőjét. A másik leugrott lováról, és az indiánra vetette magát.

Az ádáz viaskodásban a katona tőre mélyen a sötét bőrű férfi torkába fúródott. Vér

zúdult a felszaggatott földre.

A holtra rémült közgazdász könyörgött a nőnek, hogy meneküljenek onnan, de az

intett, hogy maradjon, őrizze meg nyugalmát. Williams ekkor vette észre a mellettük

álló fa mögött az Öreg indián varázslót, akinek alakja mintha rezgett volna, hol

élesen látszott, hol nem. Ebben a pillanatban újabb lovascsapat kaptatott át a

dombon, és vadul lövöldözve rajtuk ütött. A férfi és a nő testét golyók szaggatták. Az

indián kevélyen, mosolyogva állt ott, vele ugyanúgy végeztek a lovasok.

Williams figyelme ekkor egy dombtetőre irányult, ahonnan az egész helyszín

belátható volt. Egy férfi állt ott, a csatát figyelve. Bőrruhát viselt, mint a hegylakók, és

egy málhás lovat vezetett. Egy idő múlva hátat fordított a csatának, és az ellenkező

irányban leereszkedett a dombról, megkerülte a tavat és a zuhatagokat, aztán eltűnt a

szemünk elől. Megdöbbenve ébredtem rá: a csata épp itt, ebben a völgyben zajlott le,

a vízesésektől délre eső területen.

Ismét Williams felé fordultam: ő a vérontás, a gyűlölet iszonyatát élte újra.

Felismerte: az indiánok elleni hadjárat idején nem volt képes cselekedni, ezzel

megteremtette legutóbbi életének körülményeit és reményeit, de éppúgy, mint

azelőtt, most sem ébredt fel idejében. Ismét találkozott a kongresszusi tanácsadóval,

aki az asszonnyal együtt vesztette életét, mégsem eszmélt rá küldetésükre.

Williamsnek egy hegytetőn, nagy fák között kellett találkoznia a fiatalemberrel, a

barátjának ott föl kellett volna ébrednie, és lent a völgyben meg kellett volna keresnie

hat társát, hogy hetes csoportot alkotva közösen feloldják a félelmet.

Ez a gondolat mélyebb emlékeket ébresztett benne. Az emberiség hosszú,

gyötrelmes története során mindig a félelem volt a fő ellenség; Williams ráébredt,

hogy a jelen kor kultúrája szembeállító, polarizáló jellegű; az irányítóknak ebben a

történelmi korban nyílik utoljára lehetőségük arra, hogy megragadják a hatalmat, és

saját céljaikra használják fel a modern technikát.

Williams láthatóan kínban volt. Tudta már, milyen végtelenül fontos, hogy a hetek

csoportja megalakuljon. A történelem ilyen csoportok létrejöttére vár; ha kellő számú

hetes csoport alakul, ha elegen értik a félelem lényegét, csak akkor lehet a

polarizálódást feloldani, csak akkor lehet véget vetni a völgyben folyó kísérleteknek.

*

Nagyon lassan tudatosodott bennem, hogy ismét a lágy, fehér fény közegében

vagyok. Williams látomásai véget értek, ő maga a többi lélekkel együtt rövid idő alatt

eltűnt. Nagy sebességű, hátrafelé tartó mozgást érzékeltem, el is szédültem bele.

Észrevettem, hogy Wil ott áll a jobbomon.

- Mi történt? - kérdeztem. - Hova lett ez az ember?

- Nem tudom pontosan - felelte.

- Mi volt ez az egész? Mi történt vele?

- Életszemlét tartott.

Bólintottam.

- Tudod, mi az? - kérdezte.

- Igen. Tudok róla, hogy a halálból visszahozott emberek gyakran számolnak be

ilyesmiről: egész életük lepereg a szemük előtt, mint egy film. Erről van szó?

Wil elgondolkodott. - Igen, de az életszemle folyamata nagy hatást gyakorol az

emberi kultúrára. Együtt jár ez a Túlvilág megismerésének magasabb távlatával.

Több ezer ember számolt már be a halálközeli élményről; ahogy történeteik mind

szélesebb körben válnak ismertté, mind többen beszélnek róluk, annál inkább beépül

a köztudatba az életszemle valóságossága. Tudjuk már, hogy halálunk után újra

végig kell tekintenünk életünkön, meg kell szenvednünk minden elszalasztott

lehetőséget, minden olyan alkalmat, amikor cselekedhettünk volna, de nem tettük.

Ez a tudás segít követni az elhatározást, hogy végére járunk a tudatunkban felmerülő

intuitív sugallatoknak, és huzamosan figyelmünk előterében tartjuk őket.

Tudatosabban éljük életünket. Egyetlen fontos eseményt sem akarunk elmulasztani.

Nem akarjuk később visszatekintve újra megtapasztalni a kínt, amikor rájövünk,

hogy elhibáztuk, hogy helytelen döntéseket hoztunk.

Wil elhallgatott, és félrebillentett fejjel hallgatózott. Én is azonnal éreztem azt a

nyomást a gyomorszájam táján, és meghallottam azt a torz morajt. Pár perc múlva

aztán elhallgatott.

Wil körülnézett. Az egynemű fehér környezetben tompa szürke sávok imbolyogtak.

- Akármi történik ott, a hatása ezt a dimenziót is eléri! - mondta. - Nem tudom, fenn

tudjuk-e tartani a rezgésünket.

Vártunk, a szürke sávok fokozatosan eloszlottak, visszaállt az egyenletes fehérség.

- Ne feledkezzünk el a Kilencedik Felismerés figyelmeztetéséről az új technikával

kapcsolatban - tette hozzá Wil -, sem arról, amit Williams tapasztalt: hogy ezt a

technikát azok akarják uralni, akik félnek.

- És mi a helyzet a hetek csoportjának visszatérésével? - kérdeztem. - És Williams

tizenkilencedik századi látomásai erről a völgyről? Wil, azokat én is láttam. Szerinted

mit jelenthetnek ezek a látomások?

Wil arca elkomolyodott. - Azt hiszem, ezt kell kiderítenünk. És azt hiszem, te is tagja

vagy ennek a csoportnak. A moraj hirtelen újra erősödni kezdett.

- Williams azt mondta, először ezt a félelmet kell megértenünk - hangsúlyozta Wil -,

hogy hozzájárulhassunk a feloldásához. Ez legyen a következő dolgunk: találjuk meg

a módját, hogyan érthetjük meg ezt a félelmet.

Wil alig fejezte be szavait, egyszerre fülsiketítő robaj rázta meg testemet, és

hátralökött. Wil utánam nyúlt, de arca már eltorzult, elhomályosodott.

Megpróbáltam a karjába kapaszkodni, de hirtelen eltűnt, és én tehetetlenül zuhantam

lefelé, körülöttem a szivárvány színei kavarogtak.

 Következő oldal

 Letöltöm ezt a regényt

J A M E S  R E D F I E L D

A  T I Z E D I K 

F E L I S M E R É S

MosolyCafé